Külcsíny és belbecstelenség?
Outward Tricks and Inward Dishonesty?

Summary/Abstract: Henry Ford a fáma szerint egyszer azt mondta, hogy nála „minden vásárló olyan színű kocsit kaphat, amilyet csak akar, feltéve, hogy az a fekete”. Ma, egy évszázaddal később a választásban már nem a szín a döntő tényező, már csak gyermekkori emlék az autós kártyák – gyáranként és koronként eltérő – végsebességgel és gyorsulással „mindentvivői”, gyakran már a károsanyag-kibocsátás, a fogyasztás, a felszereltség vagy a törésteszti mutatók is kevésbé érdeklik a vásárlókat, sőt néha még az ár is mellékes az autó külső megjelenéséhez képest. Itt azonban nem arról esik majd szó, hogy státusuk fitogtatására vesznek-e az emberek például Mercedest, ahogyan azt Janis Joplin megénekelte, vagy hogy komplexusos-e egy Lexusos – a szociológiának és a pszichológiának számos érve van arra, miért „kifizetődőbb” manapság egy lakás áráért akár hitelre is terepjárót vásárolni városi használatra, teszem azt, egy Swift vagy egy Smart helyett, kátyúk ide vagy oda, vagy hogy miért lehet még mindig jó üzlet bérautóként Hummer gigalimuzint üzemeltetni, amikor egy hosszú pótkocsis IFA-nak is kisebb a fordulási íve, és azon a hely is sokkal több. De kérdezzünk csak meg bárkit arról, neki melyik autótípus tetszik: mindenkinek lesz véleménye a vonalvezetésről! Rögvest kérdezzük meg a dísztárcsákról is – vagy vállrándítás, vagy csúfondáros pillantás lesz a válasz. Ez utóbbi, „még hogy dísztárcsa!” eset talán még nem általános, számunkra mégis ez a fontos: az esztétikai szemponton kívül aligha lehetne ugyanis mással magyarázni azt, hogy az autótulajdonosok jelentékeny része miért hajlandó a hagyományos, acélból készültekéhez képest legalább dupla, de akár hússzoros árat is kifizetni alumíniumfelnikért, noha azok, lévén nem sokkal könnyebbek elődeiknél, nem csökkentik jelentősen az autó össztömegét, így fogyasztását sem. Nem a kereket találták fel újra, hanem milliárdokat hozó üzletként a szép kereket.

• Details
• Contents