Körkép a budapesti hallássérültek társadalmi helyzetéről
Overview of the Social Situation of the Hearing Impaired in Budapest

Summary/Abstract: “A fogyatékos emberek a társadalom egyenlõ méltóságú, egyenrangú tagjai, akik a mindenkit megilletõ jogokkal és lehetõségekkel csak jelentõs nehézségek árán vagy egyáltalán nem képesek élni.” Így hangzik az esélyegyenlõségi törvény néven elhíresült 1998. évi XXVI. törvény bevezetõ szövege. A törvény megszületése mérföldkõ minden magyar fogyatékkal élõ ember életében, hiszen túl azon, hogy kimondja: fogyatékossága miatt senkit nem érhet társadalmi hátrány, megjelöli az életnek azon területeit, ahol az államnak a fogyatékos emberek életét megkönnyítõ intézkedéseket kell hoznia, valamint a súlyos mértékben fogyatékos személyek számára anyagi támogatást is elõirányoz. A határidõhöz kötött feladatok tehát nyilvánvalóak, azonban magukról az érintettekrõl csak kevés, nem átfogó, szórványos adatok léteznek. Hazánkban a népszámlálások hosszú évtizedeken keresztül nem tartalmaztak fogyatékosságra vonatkozó kérdéseket, mellyel a politikai döntéshozók indirekt módon foglaltak állást e kérdés megítélését illetõen. Nem tekintették fontosnak felmérni: mekkora a különbözõ fogyatékkal élõk aránya, melyek legfõbb szociológiai ismérveik. 1949 után elõször 1990-ben került sor újra a fogyatékosok életkörülményeinek felmérésére, a népesség 20%-át tartalmazó mikrocenzus alapján.1 A 2001-re tervezett népszámlálás felvételi programjában szintén szerepel majd a fogyatékosság kérdéscsoportja, mely a fogyatékosság jellegén túl, a kialakulás idejére és okára kérdez rá. Jelen tanulmány a klasszikus értelemben vett fogyatékkal élõk csoportjai közül kizárólag eggyel, a hallássérültekkel, vagy pontosabban a siketekkel és a nagyothallókkal foglalkozik. Errõl a becslések szerint közel félmilliós lélekszámú csoportról a mai napig nincs olyan adatbázis, mely megfelelõ kiindulópontjául szolgálhatna egy szociológiai felmérésnek. Vizsgálatunkban bizonyos mértékig támpontul szolgált az említett ‘90-es mikrocenzus. Azonban a hallássérültekre vonatkozó két népszámlálási kategória – “nagyothalló, siket” és “néma, siketnéma” – kialakítása nem tette lehetõvé, hogy az általunk vizsgált változókat kategóriánként összevethessük a ‘90-es adatokkal. Sajnos e két kategória felállításának szempontjai nem ismeretesek. Egy csoportba kerültek a különbözõ jellegû – beszéd- illetve hallási – fogyatékosok, s ugyanakkor az inkább egy kategóriába sorolható siketek és siketnémák két különbözõ csoportba. A mai gyógypedagógiában már nincs helye sem a süketnéma, sem a siketnéma kifejezésnek, egyedül a siket szó az elfogadott. Siket az, akinél a hangérzékelés teljesen hiányzik, illetve, aki még érzékel hangot, de súlyos fokú halláscsökkenése miatt a beszéd tagolt észlelésére, illetve annak elsajátítására hallókészülék segítségével sem képes. A nagyothallók rendelkeznek hallásmaradvánnyal, mely hallókészülékkel jól hasznosítható, így képesek a beszéd elsajátítására és megértésére.

• Details
• Contents