Találkozás egy középkorú emberrel
Meeting a Middle-Aged Man

Summary/Abstract: Karinthy után? Persze ez gyökeresen más. Számomra a hetvenes évek a magam késõ negyvenes és kora ötvenes életkorát jelentik, túl nagy történelmi traumákon, ezt követõ lelkes, szép hiteken, túl drámai kiábrándulásokon, de egyáltalán nem reményvesztetten. Az utolsó megrázkódtatás is megelõzte még a hetvenes éveket: 1968, Prága. Ez tette végleg világossá, hogy a szovjet rendszer javíthatatlan, a reformkommunizmus a maga alapvetõ ellentmondásaival reménytelen zsákutca. Már a bevezetõ is mutatja, hogy itt nem elsõsorban az egyéniség öntörvényû alakulása az uralkodó, hanem a társadalomé, történelemé, nevezzük akárhogy is az emberiség önformáló viszonyait. Valószínû, hogy a megkérdezhetõ többség is így szólal meg, ki tudatosabban, ki csak az õt forgató és a vele forgó eseményeket reflektálva. Háborúk, pusztítások majd mindig beleszóltak az emberek magán életviszonyaiba, de a világ és az ország társadalmi-politikai viszonyainak ilyen aktív átélése eléggé új jelenség. Valójában a demokrácia egyfajta illúziója annak, hogy nemcsak passzív szereplõi vagyunk a játéknak, hanem mi is részt vehetünk, idõnként akár az életünk árán is. Ez az alapvetõen értelmiségi illúzió hatolt elég mélyre a társadalomban felülrõl is terjesztve, de önszuggesztióval is, összemosva valódi lehetõségeket és kemény megvalósíthatatlanságokat. Mindez az illúzió, bárhogy is igyekszünk tapasztalatainkat és az ezekhez fûzõdõ megfontolásokat rendezni, mai napig is hat bennünk.

• Details
• Contents